Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2007.08.30

Beszélgetés Janosik Bélával, iskolánk volt igazgatójával

Én mindig együtt éltem a faluval

2007. 08. 30.

 

JANOSIK BÉLA

• 1955. Szegedi Pedagógiai (ma Juhász Gyula Tanárképző) Főiskola matematika-kémia szakán végzett
• 1955/56 Monor, gyakorló iskola
• 1956 július 1-jétől Tápióságon tanít
• 1957. okt. 1-jétől igazgatóhelyettes (igazgató: László János)
• 1965. László János halála után, igazgatói kinevezés
• 1994. decemberben nyugdíjba vonul
• 1995. februártól nyugdíjasként tanít Tápiószecsőn és Úriban
• 2005. június végétől teljes mértékben nyugdíjas

Janosik Béla három hónap híján 30 évig volt a tápiósági általános iskola igazgatója, de közel fél évszázadon át tanított, még nyugdíjasként is „rátett” 11 évet, igaz már nem Tápióságon. Eközben 40 éven át volt tagja a község vezetésének: a rendszerváltás előtt mint a Tanács VB tagja, 1990-től pedig két cikluson át mint helyi képviselő. Első felesége is pedagógus volt, a mezőkovácsházi születésű fiatalember általa került Tápióságra. Első feleségének halála után néhány évvel ismét sági pedagógussal kötötte össze az életét. Családi házukat az iskola kapujánál építették, így az immár nyugdíjas, egy (felnőtt) gyermekes házaspár ha akarna sem tudna elszakadni a Dr. Papp Károly geológusról elnevezett intézménytől. Mellesleg az iskola névadója lett 2007. augusztus 17-én a község első posztumusz, Janosik Béla pedig az első, ma is élő díszpolgára. A kitüntetettel életének, munkájának legmaradandóbb élményeiről beszélgettünk.

– 1958. augusztus 29-én avattuk az új iskolát, négy pavilont 6 tanteremmel, tanulószobával és szertárhelyiségekkel. Pavilonrendszerű svájci iskolát kaptunk. Ez volt az országban a második ilyen típusú létesítmény. Ennek a berendezését igazgatóhelyettesként már én intéztem. A község mai polgármesterének, Samu Jánosnak voltam az osztályfőnöke: velük, az akkor nyolcadikos gyerekekkel hordtuk össze a székeket, asztalokat. Mert szanaszét volt minden, Ságon ugyanis addig hat helyen folyt a tanítás. Régi, rossz épületekben, még kocsmában is tanítottuk az akkoriban közel 400 gyereket. Ebben a helyzetben óriási előrelépésnek számított az új iskola.

– Amely gyönyörű helyen áll.

– Itt állt egykor a hatalmas park közepén a Keglevich- majd Szirmay kastély. Ebből mára csak egy torony maradt, a kastélyt végleg 1962-ben bontották le. A minisztérium kikötötte, hogy ebben a parkban kell felépíteni az új iskolát. Ide pedig környezetbe illő építmény kellett. Ezért tervezték a pavilonokat, négyet. Az ötödiket társadalmi munkában építettük 1982-ben. A teljes fizikai munkát a falu végezte. Én mozgósítottam a szakembereket, segédmunkásokat. Egy szóra jöttek, dolgoztak. Ez az időszak is nagy élmény volt az életemben.

– A kisiskolában milyen szakmai célokat lehetett kitűzni, elérni?

– A 60-as évektől nagyon sok helyi gyereket küldtünk tovább, közülük 8-10 tanítványunk is visszakerült hozzánk pedagógusként. Ez tudatos törekvésünk volt, miként az is, hogy két-három szakkal rendelkező pedagógusaink legyenek. Ságról agrármérnökök, orvosok, középiskolai és egyetemi tanárok kerültek ki. Sokan közülük vezetők lettek. Sajnos a gyereklétszám fokozatosan, 440-ről 260-ra csökkent.

– Négy évtized a falu közéletében, a tanácsi majd önkormányzati rendszerben: nyilván ez is sok tapasztalatot hozott.

– Az volt a jó, hogy a falu három meghatározó egysége – a párt, a tanács és az iskola mindig együtt tudott dolgozni. Ez rengeteget számított a község fejlődésében. Jó kapcsolatokat építettünk ki a szülők körében. Számíthattunk rájuk. A gyerekek érdekében – például a táboroztatásért – mindent elkövettünk. Én együtt éltem a faluval.

– A nagy változások időszakában is?

– Természetesen akkor is. Ez a kisközség mindig jól összetartott. Megbeszéltük a falu dolgait a szülőkkel, a lakossággal. Még a cukrászda is társadalmi munkában épült a szövetkezeti hőskorszakban. Óvoda, KRESZ-park ... A ságiak nagyon össze tudnak fogni. Csak meg kell nekik köszönni a munkájukat, erre nagyon igényesek. Meg kell kérni őket, a munkájukat értékelni kell, megköszönni. Ha ez megvan, akkor a messzemenőkig segítik a mindenkori vezetést.

– Most már abszolút nyugdíjasként, díszpolgárként hogyan látja a mai Tápióságot?

– A feltételek maximálisan biztosítottak. A község képviselő-testülete azonban most nem olyan, amilyennek lenni kellene. Nem tetszik, hogy most nincs összefogás. Nem lehet, hogy állandóan támadják azt az embert – a polgármestert –, aki eddig azért dolgozott, hogy ennek a községnek a lehető legtöbbet szerezze. A falu érdeke semmiképpen sem az, hogy akit az itteniek elsőszámú vezetőnek megválasztottak, azt fúrják különböző, elsősorban egyéni érdekekből. Nem a pártvonalat, hanem a falu érdekét kell nézni. Én így vélem, s ezt vállalom nyilvánosan is.


(T. F. Tápiómenti2hetes)