Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tápiógyörgye 2012

Feljegyzések az erdei iskoláról, a teljesség igénye nélkül

Az erdei iskola a tanulásról szól. A megismerésről. De nem kell egyből valami gyötrelmes, görcsös magolásféle dologra gondolni. Ez másmilyen. Olyan, ami először a testet, aztán a lelket és a szívet, majd az eszet mozgatja meg. Valami olyan, amit tényleg nem felejt el az ember.

Van, aki a kirándulás előtti éjjel aludni sem bír az izgalomtól. Mások nagyon jól alusznak ugyan, ám kicsit mindenki tart az egésztől.

Úgy tűnt, az időjárás megtréfál minket hétfőn. Busszal indultunk a szokott útra, a Tápió egyik forrásához (Sápi patak). Kicsit aggasztó volt, hogy az út le volt zárva, így a gyalogtúránk még hosszabbra sikerült. Néha szitált az eső, de csak azért, hogy észnél legyünk, elvégre semmi nem lehet tökéletes.

Ezen a gyalogtúrán megtanultunk néhány olyan dolgot, ami sok embernek lényegtelennek tűnhet. Például, hogy 3 darab tízes csomag rágógumi egyáltalán nem elég egy 24 tagú osztálynak, vagy hogy a piócák nagyon szívós állatok, vagy hogy a quadpálya milyen közel van a forráshoz. Meg azt, hogy van olyan gyerek, akit „gólya viszi a fiát” csellel kell célba juttatni. Vagy azt, hogy mennyivel jobb hűvösben túrázni, mint kánikulában. Aztán azt is számolgattuk, hogy egyesek hányszor tudnak összeveszni és kibékülni egy délelőtt alatt. És persze az összes hasznos infó, ami a füzetekbe is bekerült. Rájöttünk, hogy nagyon félünk a rókáktól, bár az úton nemigen láttunk egyet sem. De jobb félni, mint megijedni…

A kedd reggeli biciklitúrát Tápiógyörgyére mindenki nagyon jól bírta, kivéve a hátsó felünket, mert az egyáltalán nem. Az üléseket nem a célnak megfelelően tervezték, ezt talán jelezni is kellene az illetékeseknek.

Szép UV-zöld mellényben kígyóztunk a forgalomban. Azt bárki láthatta, hogy a sofőrök nem hatódtak meg, hogy itt teker a hatodik osztály. Úgy előztek minket, mintha ott sem lennénk. Szerencsére beleolvadtunk az út szélébe és a kormányt sem mozgattuk felelőtlenül. És egyáltalán nem is előzgettük egymást. Ugyanis minden meggondolatlan próbálkozás után hátulról felsikoltott az osztályfőnök és még én is meglepődtem, hogy – jé, ez az én hangom!

Az idő kedden is borús volt. És kedden sem szomorkodtunk miatta. A két Tápió összefolyásánál felfedezhettük, hogyan ömlik egy csövön keresztül a patakba a szennyezett gyári szappanos víz. Hogyan habzik a víz undorítóan, ettől a gusztustalan vegyszertől valószínűleg kipusztítva mindent maga körül. Azért kicsit feljebb, akadt néhány befogni való élőlény.

A töltésen bicóztunk tovább, hátul végig Bogi néni biztosított minket türelmesen. Itt csatalakozott hozzánk Flóra, így teljes csapattal folytathattuk a kerékpározást a farmosi Vízparti Élet Házáig. Az első, amit itt megtudtam, hogy a „mogyi” az nem csak diákcsemege, viszont a magyar nők a legszebbek a világon. Sajnos időhiány miatt kígyó nem került a nyakba, de a túravezető pólóján lihegő farkas látványa kárpótolt minket. Füzettöltés, uzsi, majd tekerés újból tovább, tovább.

A táborban a friss paprikás krumpli illata fogadott bennünket, majd a feldíszített nagy sátor és a különleges üdvözlő felirat, ami alatt el kellett lavírozni. Szerencsésen megérkeztünk…

Bár az alvóhelyek jó előre meg voltak beszélve, azért kiválasztásuk nem volt zökkenőmentes. Ugyanis egyáltalán nem mindegy ki kivel van egy szobában, kinek kerül tejszínhab vagy szalámi a hajába, esetleg fogkrém, vagy egy gazdátlan alsógatya. Minden esetre az éjjeli őrködés nagyon jól működött, mert az őröktől hajnali háromnegyed négyig senki nem tudott aludni. Szerencsére ezután már ők is békésen aludtak, nem sejtve, hogy őket is egyszer utoléri a „véres” bosszú.

Éjjel borzasztó hideg volt. A pihentető két órás alvást üde reggel követte. (Három kávé után már én is láttam és hallottam.) Fitt éjjeliőreink pedig még békésen aludtak. Az idő továbbra is borús, de a kedvünket nem veszi el a györgyei tanösvénytől, ahol a fényképezőgép eltűnik, majd megkerül, egy varangyos béka nagy ijedelmet kelt, találunk néhány elhunyt halat, jegyzetelünk. Majd a táborban babgulyást ebédelünk, amit palacsinta kísér, hogy ne sírjon magában.

Este „gyilkosost” játszunk, és rájövök, milyen gazdag a hatodikosok fantáziája hullák terén, és arra, hogy van, aki mindenből ki tudja beszélni magát. És eljött a bosszú ideje: eltűnt az éjjeliőrök pecabotja. Kétségbeesés, fenyegetőzés, faggatózás. Felváltva pár órán keresztül. És gitár, és dal, és vicc, és még vicc, majd alvás tejszínhab nélkül.

Csütörtökön újra bicó Újszász határáig. Egy telefonnal kevesebb, annál több beszólogatás. Itt megtanultuk, hogy van ami egyeseknek vicces, ami másoknak fáj. De egymás megismeréséhez ez is hozzátartozik. A túra fárasztó volt, a kutató expedíció méginkább – főleg, hogy sajnos eredménytelen maradt. Néhány fecske végig kötekedve kísért minket.

Szerencsére fagyi minden sarkon akadt. Jóvoltunkból fogyott is a környéken rendesen.

A madárgyűrűzésen tüneményes kis madárcsaládot csodálhattunk meg. A kenyérlángos hihetetlenül finom volt. Ilyenkor bánhatjuk, hogy akkor nem ettünk többet.

Este tábortűz esővel és füsttel. Dal, vicc, játék, majd hasfájás és sírás, majd újból nevetés. És békés alvás. Az utolsó éjszaka Györgyén.

A visszaút már kicsit szomorkásabban telt. Néhány csetlés-botlás, majd a Kincsem-park és az utolsó szakasz hazáig.

Az erdei iskola tanulás. Megtanuljuk mennyit bírunk. Mennyit bírunk, ha nem alszunk. Hogy van, aki akkor is alszik, ha hárman keltegetik, hogy van, aki akkor sem alszik, ha húszan könyörögnek neki. Hogy néha sírunk, mikor nevetni kéne, és nevetünk, ha a fáradtságtól sírni tudnánk. Megtudtuk, hogy kinek hogy hívják az első szerelmét, hogy este is vizes a fű és éjszaka milyen sötét van. Hogy mekkorát tudnak egyesek sikítani, ha valaki ijesztgeti őket, azt, hogy a szülők milyen jól főznek és azt, hogy számíthatunk egymásra. Ha elesünk, mindig van, aki odaszalad, hogy megnézze minden rendben van-e.

Hogy mindig akad egy ragtapasz, ha elvágjuk az ujjunk, és talán akad majd valaki mindig, aki segít, ha elfáradunk.

Pongor Annamária